Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hephata

2009.08.28

Vay Wurmbrand Adelma báróné (1840-1925)

Kora egyik leghíresebb médiuma, gyógyítója és jövendőmondója. Férjével, Vay Ödön báróval alapítótagjai a Szellemi Búvárok Pesti Egyletének, oszlopos tagjai a korabeli magyar spirituális életnek.
Szigorú keresztény neveltetése ellenére 1865-ben kénytelen volt felfigyelni médiumi képességeire, melyeket aztán élete végéig spirituális vezetői útmutatása alapján fejlesztett és hasznosított igen hatékonyan, például a homeopátiás gyógyítás területén.
E felettébb tisztalelkű asszonynak több írásos műve is született, többek között a Hephata című imádságoskönyv, melyet a báróné saját imáiból válogatva állított össze, az élet szinte minden területét érintően.

IMA A SZENVEDŐ LELKEKÉRT

     A szellemtan iránt komoly, elmélyült érdeklődést tanúsítók és a köri munkát folytatók a szellemtani irodalommal való ismerkedés első szakaszában találkoznak a Hephata (Effata) című imakönyvvel. Szerzője Vay Adelma (1840-1925) a magyarországi szellemtani munka legerőteljesebb médiuma, gyógyítója és írója. Férjével, anyósával (Vay Ödön, Vay Katalin) és Dr. Grünhut Adolffal, egyesület-alapítók, és a szervezetszerű szellemtani munkálkodás elindítói, a spiritizmus tanításainak bátor beemelői a magyar szellemi élet vérkeringésébe és fogalomrendszerébe.
     Az imákat és rövid elmélkedéseket tartalmazó könyvecske címét Adelma adta. Effáta, arám szó, jelentése: nyílj meg, amit Jézus mondott a dadogó süket meggyógyításakor. (Márk 7, 3.1)
     Mivel a köri munkát végzők között, régtől fogva gyakorlattá vált találkozóik végén imát mondani a szenvedő lelkekért, sokan a Hephatában található imát olvassák fel, mondják el. Ennek megkönnyítésére, az imát verses alakban dolgozta fel, jól megtanulhatóan Kuklis Géza.
     Ezt közöljük most, remélve azt, hogy sokan örömmel fogadják majd, és ezzel kibővül imaismeretük.

(Az átdolgozás a Hephata kiadása 257. imája alapján készült.)

Könyörgünk a szenvedőkért;

boldogtalanul bolyongó,

félelmek között szorongó
túlvilági tévelygőkért.

Hit és remény nélkül állnak

kegyelmedből kiszakítva,

maguk meg nem szabadítva,
Hozzád ezért nem találnak.

Még imádkozni sem tudnak,

- hadd fohászkodjunk helyettük,

s ők megbánva minden tettük,
Színed elé így járulnak.

Oldd fel szívük keménységét;

- magunk is az utat járjuk,

világosságodat várjuk,
töltsd be hitünk reménységét.

Szűk ösvényen vándorolva,

tékozlóként mind megtérve,

feltekinthessünk az égre,
kegyelmedért hálát mondva.

Vágyunk, s imánk száll egedbe,

fogadj minket hajlékodba,

tündöklő égi lakodba
és mennyei seregedbe.
Ámen